Az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteményének blogja

Megyei Morzsák

Rainer Pál: Az 1918-as piavei támadás egy magyar és egy osztrák hősi halottja, a több tízezer közül

2018. június 25. - DAnna

 

...ezer szál fűz engem Veszprémhez.

Ide köt a piávei csatában elesett fiamnak emléke…[1]

 

Wir werden den Gefallenen Helden

immer da ein ehrendes Gedanken bewahren.[2]

 

Az I. világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó támadó hadjáratára 1918. június 15–24. között a Piave folyó mentén került sor. A támadás – a leromlott, leharcolt csapatok, az elégtelen anyagi ellátás és gyenge előkészítés ellenére – kezdetben sikereket ért el. A hadvezetőség azonban figyelmen kívül hagyta a torrens jellegű Piave szokásos nyári áradását. A hóolvadás és az óriási esőzés következtében a folyó néhány óra alatt, hirtelen hatalmasra duzzadt. Az addig járható gázlókat rövidesen ember számára meglábolhatatlan magas vízoszlop fedte el. A már a folyó nyugati partjára átkelt csapatok mögött az árvíz elsodorta az összes hadihidat. Az ellenséges oldalon rekedt csapatok kiegészítése, utánpótlása (ember, lőszer, felszerelés, ellátás utánszállítása), a sebesültek hátraszállítása ezzel lehetetlenné vált. A támadás néhány nap alatt hatalmas veszteségek mellett összeomlott. Június 25-én reggelre az olaszok visszaállították a 15-e előtti helyzetüket. A sikertelen támadás során a Monarchia csapatai mintegy 80 000 halottat veszítettek.[3]

A több tízezer hősi halott közül ezúttal kettőről szeretnék megemlékezni.

 

Rhé Lőrinc (Lóránt) m. kir. egyévi önkéntes honvéd szakaszvezető

Rhé Gyula[4] (Tiszaeszlár, Szabolcs vm. 1871. november 9. – Veszprém, 1936. november 16.)

MÁV-tiszt, régész, későbbi veszprémi múzeumigazgató (1932–1936) és első felesége, kisbarnaki Farkas Matild (1870. február 3. – 1909. május 15.) MÁV pénztárkezelő legidősebb gyermeke. Veszprém mellett, Jutason született 1899. november 13-án.[5] Édesanyját tízéves korában elvesztette. Ezután mostohaanyja, Reisenhoffer Margit nevelte. 1908-tól a veszprémi piarista (kegyesrendi) főgimnázium diákja volt. 1917-ben érettségizett.[6] 1917–1918-ban a m. kir. 31. (veszprémi) honvéd gyalogezred egyévi önkéntes szakaszvezetőjeként katonai szolgálatot teljesített. Az 1918-as nyári piavei támadás során, június 18-án, keddi napon – a 3. géppuskás század egészségügyi altisztjeként – esett el, gránátsérülés következtében a Montellónál, Nervesa község térségében.[7] Holtteste nagy valószínűséggel nem került elő, esetleg a folyó elsodorta. Bár haláláról – kilenc hónapos késéssel, már a Tanácsköztársaság alatt – 1919 márciusában tudósított a Veszprémi Hírlap,[8] mégis talán inkább eltűntként tarthatták nyilván. Így azután, jóllehet édesapja Veszprém közismert, megbecsült és közszeretetnek örvendő alakja volt, fia halála mégsem került megemlítésre a 31-es honvédek 1936-ban megjelent világháborús ezredtörténetében.[9]

A 31-es honvédek a 41. honvéd hadosztály és a XXIV. hadtest alárendeltségében harcoltak a montellói ütközetben. A 31/III. zászlóalj (ehhez tartozott Rhé Lóránt alegysége a 3. géppuskás század) június 17-én, Villa Jacurnál, hadihídon kelt át a Piavén. A déli óráktól a hídnak már csak az egyik, 50 m hosszú részén lehetett átkelni a folyón, a másik 80 m széles ágon evezős tagokkal történt az átkelés, mert a hadihidat az olasz tüzérség erősen megrongálta. Június 18-án, kb. 7 óra 40 percre, folytonosan tartó súlyos harcok közben a III. zászlóalj elérte a Nervesától D-re húzódó vasútvonalat. A 9. századnál volt géppuskásként beosztva Hegedűs Bálint tartalékos zászlós (Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki), 12 fős legénységével. Ez a harccsoport került szembe először az olaszok oldalán harcoló, osztrák–magyar hadifoglyokból és dezertőrökből szervezett csehszlovák légióval.[10]

Az ezredtörténet szerzője, Herczegh Géza alezredes így örökítette meg a 31-esek itteni helyzetét: „…már a kora délelőtti órákban tisztán lehetett látni a hadtestnek az árvíz következtében előállt válságos helyzetét. Az adott viszonyok között a hidak helyreállítására gondolni sem lehetett. (17-én estére ugyanis a megáradt folyó a híd maradványait is elsodorta – R. P.). Az áthajózás a legnagyobb erőfeszítést követelte. Montello-n az utak feneketlen sárba merültek (szinte állandóan szakadt az eső – R. P.). Élelemmel, lövőszerrel a csapatokat ellátni nem lehetett. Tehát nem volt hadihíd, a telefonösszeköttetést az olaszok szétlőtték, hiányzott az ennivaló, a lövőszer, de a kellő tüzérségi támogatás is. A sebesülteket nem lehetett ellátni és őket a megáradt örjöngő vizen nem lehetett átszállítani. A csapatok abból éltek, amit hőslelkű repülőink zsákokban nekik ledobáltak, amiközben egyiket a másik után lőtték le az olasz légelhárító ütegek. A csapatok az ellenséges puskákkal és lövőszerrel védekeztek a megújuló olasz ellentámadások ellen és azokat ily rettenetes viszonyok között is biztosan verték vissza. Ebből láthatjuk, mit teljesítettek a Montello-n küzdő csapatok.[11]

Június 18-án délelőtt a III. zászlóalj segélyhelyét telitalálat érte. Dr. Gergely Sándor népfölkelő segédorvos, a segélyhely parancsnoka légnyomástól kapott tüdővérzést. Személyzete – egy altiszt kivételével – mind megsebesült. A másik két zászlóalj segélyhelyét is hasonló sors érte.[12]

A harcok hevességére jellemző, hogy a 31/II. zászlóalj parancsnoka, Möszl Miklós százados este 20 órakor elesett, a 31/III. zászlóalj parancsnoka, Martin János százados megsebesült. A két zászlóalj vezetését egy-egy hadnagy(!) vette át, a III.-ét Gyurkovics Antal, a II.-ét Kukorelly Pál.[13]

Friedrich Rainer von Traisenhain cs. kir. százados

Apai nagyapám öccse volt, Friedrich Rainer von Traisenhain cs. kir. százados, akit a családban csak Fritz-ként emlegettek. Johann Rainer (St. Pölten, 1830. november 8. – Bécs, 1899. június 12.) cs. és kir. őrnagy (később ezredes) és felesége Theresia Lintner (adoptálás útján Friedrichsberg) (Bécsújhely, 1855. június 28. – Linz, 1938. december 12.) hat gyermeke (3 fiú és 3 leány) közül ő volt a legfiatalabb. Bár Trencsénben született, 1889. február 6-án, ahol édesapja akkor a cs. és kir. 71. „Molke” gyalogezred egyik zászlóaljparancsnoka volt, ausztriai, St. Pölten-i illetőséggel bírt. Édesapja 38 évi katonai szolgálat után, 1891. február 8-án, Bécsben I. Ferenc József császártól osztrák nemességet, címert és „von Traisenhain” előnevet kapott.[14] Fritz alig tíz esztendős volt, amikor édesapja meghalt. Édesanyja rövidesen újra férjhez ment egy másik katonatiszthez, Emanuel Taraschka (1864. – Bad Ischl, 1955. október 12.) cs. és kir. századoshoz (későbbi ezredeshez).

Két bátyjához hasonlóan, nagyobbacska gyerekkorától kezdve ő is katonaiskolákban nevelkedett. 1900–1904 között végezte a cs. és kir. katonai alreáliskolát, St. Pöltenben, majd 1904–1909 között gyalogsági hadapródiskolát végzett Bécsben. 1909. augusztus 18-án avatták zászlóssá a cs. és kir. 9. (kötschachi) tábori vadász zászlóaljhoz, amely a stájerországi Kötschachban állomásozott. Itt szolgált 1909. szeptember 1-től 1910. március 30-ig. Ekkor áthelyezték az osztrák honvédséghez, a cs. kir. 15. (troppaui) Landwehr gyalog ezredhez. Új ezrede a világháború előtt Troppauban (Osztrák-Szilézia, ma Opava, Csehország) és Mährisch-Weisskirchenben (Morvaország) (15/III. zászlóalj) állomásozott. Az 1889-ben felállított ezred a 92. (olmützi) Landwehr gyalogdandárhoz, illetve a 46. (krakkói) Landwehr gyalog hadosztályhoz tartozott. Az ezred 82%-a német, 18%-a egyéb nemzetiségű volt. 1910. november 1-jén hadnaggyá lépett elő. Felavatásától a világháborúig valamennyi állomáshelyén század szolgálatot látott el, a 15. Landwehr gyalogezrednél 1910-ig a 6., majd a 9. századnál. 1913–1914 táján lépett elő főhadnaggyá.[15]

A világháborúban hosszas frontszolgálatot teljesített az orosz (Galícia, Orosz-Lengyelország), majd az olasz harctéren. 1914-es szolgálatáról nem maradt fenn adat. 1915 márciusától – 1916 júliusáig a harctéren volt. 1915 februárjától márciusig a 8. század parancsnoka volt. 1915 márciusától májusig a 11. század parancsnoka, majd 1915 májusától 1916 júliusáig ezrede III. zászlóaljának segédtisztje. Ekkor feltehetően megsebesült vagy megbetegedett, mert bekerült a cs. és kir. Klosterneuburgi Tartalékkórházba.

1916 őszétől – 1917 májusáig – valószínűleg lábadozóként – ezrede pótkereténél, Troppauban látott el szolgálatot. 1917 májusától – 1918 júniusáig ismét a harctéren szolgált. 1917 májusában a XXIX. menet zászlóalj parancsnoka lett. Nagyjából 1918 áprilisától pedig a 7. század parancsnoka. Közben 1917. november 1-jén századossá lépett elő. Ezrede megnevezése 1917. április 11-től gyalog ezredről (K. K. Ladwehr Infanterie Regiment Nr. 15.) lövész ezredre (K. K. Schützen Regiment Nr. 15.) változott.[16]

Ezredének a nagy piavei támadásakor, 1918. június 18–19-én, a Velencébe vezető vasútvonaltól 2 km-nyire, É-ra, St. Osvaldónál – Noventa di Piave és San Dona di Piave között kb. félúton – a legerősebb ellenséges tüzérségi tűzben sikerült átkelnie a folyó nyugati partjára, és mintegy 5 km-t előre jutnia Lossonig, ahol június 20-án, Lossontól Dk-re, Capo Arginénél hősi halált halt. Alighogy parancs nélkül, öntevékenyen rohamra vezette katonáit, nyaka jobb oldalán gránát repeszszilánk-sérülés érte, bajtársai sikertelenül próbáltak segíteni rajta, percek alatt elvérzett. Holttestét később csak nagy nehézségek árán sikerült hátrahozni. Két tiszttársával, Karl Wanke századossal és Felix Ryparek főhadnaggyal közös sírba temették Croce di Piave község mellett, a Casa Silvestri házcsoport közelében.

A háború után exhumálták és áttemették a közeli Meolo község hősi temetőjébe. Itt egy 1928-as olaszországi nyaralás során sírját felkereste idősebb bátyja, Rainer-Micsinyei János (Salzburg, 1879. május 26. – Budapest, 1937. július 20.) nyugállományú m. kir. honvéd ezredes és családja.[17]

A 46. lövész hadosztályt (ennek alárendeltségében harcolt a Piavénél 15. lövész ezred) 1918. június 2-án, a hadseregfőparancsnokság tartalékából rendelték a Boroevič hadsereg alá. Kezdetben a támadó csapatok jobb szárnyán, a XVI. hadtest sávjában, az 58. hadosztály mögött, a második lépcsőben helyezkedett el. Csak néhány nappal később, június 16-án(?) csoportosították át a balszárny XXIII. hadteste alá. A sikertelen támadás után a XXIII. hadtestnek kellett fedeznie a visszavonulást, csak utolsóként vonulhattak vissza.[18]

Friedrich Rainert a világháború előtt kitüntették az 1912/1913-as Emlékkereszttel. 1914. szeptember 19-én a Német Lovagrend önkéntes egészségügyi szolgálatának támogatásáért adományozták számára a Mária Keresztet. Utóbbinak adományozási okmánya máig megmaradt.[19] A világháború alatt a következő kitüntetéseket kapta még meg: Ezüst Katonai Érdemérem kardokkal, Bronz Katonai Érdemérem kardokkal, Károly Csapatkereszt, Vöröskereszt 2. osztályú Díszjelvénye. „Post mortem” elnyert kitüntetései: Vaskorona Rend 3. osztálya kardokkal és hadiékítménnyel, Katonai Érdemkereszt 3. osztálya kardokkal és hadiékítménnyel.[20]

Nagyapám öccse elestekor 29 éves legényember volt. Apai nagyanyám korán megözvegyült húgának, Steinwender Hedvignek (Komotau, Morvaország 1894. november 14. – Prien bei Chiemsee, Bajorország, NSZK 1962. április 23.) udvarolt (már amennyire ezt huzamosabb harctéri szolgálata megengedte), miután annak első férje, Josef Edler von Barisani (Linz(?), 1886. december 13. – Gierowa, Galícia, 1915. február 19.) a cs. és kir. 14. (linzi) gyalogezred hivatásos főhadnagyaként elesett Galíciában. Házasságkötésükre azonban halála miatt soha sem került sor.

Katonai minősítési lapja alapján, bár szolgálata kezdetén pénzügyi helyzete még rendezett volt, 1913-ra már 3264 korona adósságot halmozott fel. A német mellett szükségszerűen (feltehetően gyengébben) beszélte a cseh ezrednyelvet. Talán értett egy keveset magyarul is. A világháború alatt két fiútestvéréhez német nyelven írt, nagyobb számban fennmaradt leveleiben, itt-ott előfordul néhány magyar szó, kifejezés is.[21] Tudott úszni és kerékpározni. Max névre hallgató szép orosz agara több front fényképén is szerepelt. Elgondolkoztam rajta, ha túléli a háborút, 1918 után esetleg az első Csehszlovák Köztársaság haderejében szolgált volna tovább, miután tiszti képzettségén kívül semmilyen más mesterséghez nem értet. Bár ezen esetben egy olyan állam hivatásos tisztje lett volna, amely sem a volt Osztrák–Magyar Monarchiával, sem Horthy Miklós kormányzó Magyarországával – amelynek Nemzeti Hadseregében magyar állampolgárrá lett mindkét bátyja 1919-től továbbszolgált – nem vállalt semmilyen közösséget, ezzel a szolgálatmódosítással koránt sem állt volna egyedül pálya- és sorstársai között.

A piavei támadásnál két nap időbeli eltéréssel, egymástól mintegy 30 km távolságra elesett magyar és osztrák fiú sorsában több közös vonást találhatunk. Mindkettő tízéves korára félárva lett. Mindkettőjüknek a szülei (nevelőszülei) nyilván szép karriert szántak. Mindkettőjüknek sikerült átjutniuk a folyó ellenségtől megszállt oldalára, ahol az aktív szolgálati idejét töltő magyar önkéntes és a hivatásos osztrák tiszt rövidesen egyaránt hősi halált halt közös hazájáért, az Osztrák–Magyar Monarchiáért. Egyiküknek sem maradt egyenes ági leszármazottja.

Források, irodalom

 FETTICH 1963 = FETTICH Nándor: Emlékezés Rhé Gyulára (1871–1936). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. 1963. 9–16.

FRANK-DÖFERING 1989 = FRANK-DÖFERING, Peter: Adels Lexikon der Österreichischen Kaisertums 1804–1918. Wien, Freiburg, Basel, 1989.

HERCZEGH 1936 = HERCZEGH Géza: A m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred, a 31. 46. és 79. honvéd menet zászlóaljak, valamint a 31/I. népfölkelő zászlóalj története. Cegléd.

Kegyes-tanítórendiek értesítője 1913–1918 = A kegyes-tanítórendiek vezetése alatt álló Veszprémi Róm. Kath. Főgimnázium értesítője az 1913–1918. tanévről. Veszprém 1914–1919.

KÓPHÁZI 1994 = KÓPHÁZI Ferencné: Laczkó Dezső és Rhé Gyula irodalmi munkássága. Múzeumi Diárium. Veszprém megyei múzeumi napló az 1994. esztendőre. Veszprém, 1994. 34–41.

Magyar múzeumi arcképcsarnok 2002 = Magyar múzeumi arcképcsarnok. Főszerk.: Bodó Sándor – Viga Gyula. Budapest, 2002.

NYÁRY = NYÁRY Iván: Az 1918. évi nyári Piave-i csata. In: Doromby József, Reé László szerk.: a magyar gyalogság. A magyar gyalogos katona története. Budapest, é. n. (1938 körül) 278–286.

PALÁGYI 1991 = PALÁGYI Sylvia: 120 éve született Rhé Gyula. Múzeumi Diárium. Veszprém megyei múzeumi napló az 1991. esztendőre. Veszprém, 1991. 38–40.

SZABÓ 1986 = Szabó László: Piave 1918. Budapest, 1986.

VH = Veszprémi Hírlap, megjelent 1893–1944 között.

Veszprémi Piarista Diákszövetség 1929 = A Veszprémi Piarista Diákszövetség 1928-ban. Veszprém, 1929.

[1] Részlet Rhé Gyula MÁV felügyelő a MÁV Szombathelyi Üzemfőnökségéhez írt kérvényéből, Veszprém, 1924. febr. 12. (fogalmazvány). Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém – Múzeumtörténeti Adattár 48873/1977.

[2] Részlet G. B. (Fritz Rainer egyik tiszttársa) az elesett idősebb bátyjához, Rainer János őrnagyhoz írt leveléből, 1918. (Korabeli másolat.)

[3] A támadás  Horthy korszakban elterjedt felfogású összefoglalás: NYÁRY. Marxista szemléletű összefoglalása SZABÓ 1986.

[4] Rhé Antal szabómester és első felesége, Aigner Amália (†Tiszaeszlár, 1882. ápr. 11.) gyermeke. Iskoláit több helyen, részben, mint magántanuló végezte: Budapest VIII. ker. Madách utcai elemi iskola (– 1881), Budapest József fiúárvaházi elemi népiskola (1882–1883), Budapest VIII. ker. (józsefvárosi) községi főreáliskola (1883–1887), Körmöcbányai kir. állami főreáliskola (1887–1888), Budapest V. ker. állami főreáliskola (1888–). Utóbbi helyen érettségizett (1895. szept. 9.), miután előzőleg, nem törődve apja rosszallásával, több évet töltött Németországban és Olaszországban művészeti, régészeti emlékek tanulmányozásával, ahol festésből és képek restaurálásából tartotta fenn magát, s közben jól megtanult németül és olaszul. Érettségi után rövid ideig járásbírósági díjnok, majd Deutsch Sándor kereskedő könyvelője Budapesten. 1895. jan. 1.–1924. dec. 31. között MÁV tisztviselő: díjnok (1895. jan. 1.), hivatalnok-gyakornok (1897. júl. 1.), végleges-hivatalnok (1900. jan. 1.), ellenőr (1914. nov. 1.), főellenőr (1919. jan. 1.), végül felügyelő (1921. aug. 1.). 1897-ben MÁV vasúti tisztképző tanfolyamot végzett. Állomáshelyei: Budapest, Déli-pályaudvar (1895), Szombathely (1895. nov. 1. –), Veszprém (1897. máj. 1.–), Jutas (1899. jan. 1.–), Veszprém (1921. máj. 3.–), Celldömölk (1923 végétől, de lehet, hogy ezt az állomáshelyét a valóságban nem foglalta el). 1910–1921 jutasi állomásfőnök, 1921–1923 veszprémi állomásfőnök, 1923–1924 celldömölki árupénztárnok (?). 1915. szept. 8-án a világháborús hadiközlekedés körüli érdemeiért megkapta az Arany Érdemkeresztet a Vitézségi Érem szalagján. 1924. márc. 26-án vasúti szolgálata alól felmentették, és beteglétszámba helyezték. 1924. jún. 24-én létszámcsökkentés miatti felmondás alá vonták, és december végéig szabadságolták. 1925. jan. 1-jén nyugdíjazták.

A Veszprémvármegyei Múzeum munkáiban annak megalakulásától (1903) öntevékenyen részt vett Laczkó Dezső oldalán, akivel hamar szoros baráti kapcsolatba került. 1906. júl. 4-től mellékfoglalkozásként múzeumi osztályőr és múzeumegyleti titkár. Ő rendezte a múzeum numizmatikai gyűjteményét, majd többnyire zömmel ő végezte, intézte a múzeum régészeti munkáit (Királyszentistván, Veszprém őskori-, Nemesvámos-Balácapuszta, Gyulafirátót-Pogánytelek római-kori-, Jutas, Öskü, Várpalota, népvándorlás kori-, Veszprém-Kálváriadomb, Veszprém-Margit romok középkori ásatások, balácai mozaikpadló felvétele és a Magyar Nemzeti Múzeumba való felszállítása stb.). Terepmunkái mellett publikálta kutatási eredményeit, rendezte a múzeumi anyagot, élénk társadalmi, közművelődési és tudományos tevékenységet fejtett ki. Érdemei voltak az új múzeumépület munkálatai és az új múzeumi kiállítás kialakítása körül is (1925). Ekkor múzeumi igazgatóőrré nevezték ki. Laczkó Dezső halálát követően a Veszprémvármegyei Múzeum második igazgatója (1932. dec. 21. – 1936. nov. 16.).

Veszprém város képviselő testületének tagja, a Veszprémi Vasutas Sport Egyesület elnöke (1922. jan. 14.–), a Veszprémi Iparoskör tagja (1924. jan. 21.–), a Magyar Turista Egyesület Bakonyi Osztályának elnöke, számos további tudományos és társadalmi egyesület tagja. A Nemzeti Egység Pártja tagja, 1933. márc. 15-től Veszprém megyei város II. városrész „községi” pártszervezetének elnöke. Nyugdíjazását követően lakása Veszprém, Petőfi Sándor utca 10/12. szám alatt volt.

Első felesége (1898. szept. 29-től) Farkas Matild MÁV pénztárkezelő (Győr 1870. febr. 3. – Veszprém 1909. máj. 15.), második felesége (1909. okt. 2-tól) Reisenhoffer Margit (1884. dec. 3. – †1932/1936 között). Gyermekei: 1. Lóránt (Veszprém, 1899. febr. 15. – Montelló, 1918. jún. 18.), 2. Gyula Antal (Veszprém, 1900. nov. 13. – Budapest, 1984. ápr. 16.) m. kir. honvéd alezredes, vasútépítő mérnök, 3. Sára (Veszprém, 1902. aug. 10. – ?), 4. Matild (Veszprém, 1904. ápr. 6. – ?), 5. Margit (Veszprém, 1910. júl. 6. – ?) ápolónő(?), 6. Ilona (Veszprém, 1911. jún. 22. – 1986-ban még élt Budapesten), később Nagy László veszprémi múzeumigazgató felesége, 7. Lajos (Veszprém, 1912. dec. 21. – Veszprém, 1912. dec. 22.), 8. József (Veszprém 1914. márc. 14. –  ?) a m. kir. Honvéd Ludovika Akadémia növendéke.

(Rhé Gyula hagyatéka, iratai, jegyzetei, levelezése stb. Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém - múzeumtörténeti adattára 48.862/1977 – 48.903/1977. (101–104. doboz); FETTICH 1963.; PALÁGYI 1991.; KÓPHÁZI 1994.; Magyar múzeumi arcképcsarnok. 2002. 743–744.)

[5] Veszprém, Szt. Mihály plébánia, Kereszteltek anyakönyve XXIV. [1899–1908] 7. oldal Nr. 56., ahol keresztneve Lőrinc, míg a továbbiakban Lóránt néven szerepelt.

[6] Kegyes-tanítórendiek értesítője 1908–1909. 138., 1909–1910. 123., 1910–1911. 96., 1911–1912. 104., 1912–1913. 88., 1913–1914. 93., 1914–1915. 92., 1915–1916. 65., 1916–1917. 8., 35., 1928–1929. 79., 1929–1930. 57.; Veszprémi Piarista Diákszövetség 1929. 36.

[7] Pintér Tamás (Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány) szíves közlése. Segítségét ismételten köszönöm.

[8] VH XXVII. évf. 30. szám (1919. márc. 23.) 4. „Halálozás. 1918. junius 18. Rhé Lóránt egyévi önkéntes szkv. 18 éves rk.”.

[9] HERCZEGH 1936. 314–327. a montellói harcokról, 326–327. az ezred veszteségeiről (a tisztek, tisztjelöltek, önkéntesek név szerint is felsorolva). Tisztek, tisztjelöltek, önkéntesek: 6 halott, 13 sebesült, 12 légnyomástól sebesült, 1 gázmérgezéstől megbetegedett, 10 beteg. Legénység: 68 halott, 552 sebesült, 137 beteg, 144 eltűnt.

[10] HERCZEGH 1936. 319., 321.

[11] HERCZEGH 1936. 322.

[12] HERCZEGH 1936. 322–323. Részletes leírással az egészségügyi szolgálat terén és a segélyhelyeken uralkodó borzalmas állapotokról.

[13] HERCZEGH 1936. 322.

[14] FRANK-DÖFERING 1989. 466. Nr. 7411.

[15] Békeszolgálatának adatait a bécsi Kriegsarchívban található személyi anyaga alapján állítottam össze. Az anyagot másolatban az Osztrák Hadilevéltár mellet Működő Állandó Magyar Levéltári Kirendeltség kirendeltségvezetője, dr. Hermann Róbert történész küldte meg kérésemre, 189/2005/LBK számú, 2005. ápr. 28-án kelt levelével. Segítségét ismételten megköszönöm.

[16] A világháború alatti szolgálati helyeit és beosztásait a két fiú testvéréhez írt tábori lapjai és levelei segítségével rekonstruáltam.

[17]1927. aug. 10. Délelőtt elmentünk Meoloba a Fritz bácsi sírjához.” Rainer-Micsinyei Vilmos (Budapest, 1917. október 1. – Budapest, 1965. március 2.) későbbi hivatásos m. kir. honvéd százados – Rainer-Micsinyei János ezredes fia – naplójából.

[18] SZABÓ 1986. 74., 106., 133., 137., 140.

[19] D. No, 5771/1914. szám, Jenő főherceg, a Német Lovagrend  fő és németmester aláírásával, Bécs 1914. szept. 22.

[20] „Post mortem” kitüntetéseinek felsorolása megtalálható az egyik nyomtatott gyászjelentésén, mostohaapja, Emanuel Taraschka cs. és kir. alezredes által  utólag, 1918. augusztus 20-án  tintával rájegyezve.

[21] Pl. „Frigyes sógor”.

A bejegyzés trackback címe:

https://megyeimorzsak.blog.hu/api/trackback/id/tr8314070601
Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása